Kezdjük az elején. Csipet nem az első kutyám. Egészen kislány koromtól a kutyák töltötték ki a mindennapjaimat. Természetesen mindegyik tápos volt: Zsebikémnek, az ivartalanított pinscher lánynak olyan szájszaga volt, hogy ölni lehetett vele és ha nem a leglightosabb kutyatápot kapta, szó szerint percek alatt hízott el. Szaffikám borzasztó válogatós, finnyás kis dög volt és képes volt egy hétig (!!!! - nem, nem elírás) nem enni, ha nem az Ő ízlésének megfelelő táp kerül az asztalra. Kemény munkával azóta Ő is nyersen eszik, és érdekes módon megszűnt minden finnyáskodás. Linda, a golden retriverünk pedig olyan kupacokat hagyott maga után, hogy sose értettem, hogy jöhet ki több egy kutyából, mint ami bement. Gyerekként persze nem tudhattam a válaszokat, és sok más gazdihoz hasonlóan én is azt hittem, hogy ez minden kutyával így van, és a sok negatív tapasztalatnak semmi köze a kutyatápokhoz, ez így természetes. Elvégre egy kutyának kutyaszaga van, nem?
Aztán mikor vártam Csipetre, belevetettem magam az ezer felmatricázott kutyatáp közé, hogy amíg világ a világ én megtalálom a legjobbat. Sok színes, cuki kutyás, állatorvosok által ajánlott, legjobbnak tartott táp kínálja magát a polcokról. Persze el kezdesz gazdiktól kérdezősködni, megtudod, hogy Bubu szereti, Negró pedig utálja.... hát köszi.
